ST 21. nap (Dom Tamar – Trenta)

Ez most itt a legnehezebb volt, legalabbis remelem. Nem csak fizikailag, fejben is. Az Alpe-Adria a hivatalos Salzburg-Triesthez képest könnyű kis seta, ahol a 3. hét végére már minden könnyedén ment. Itt még a 21. napon is össze bírok szedni egy jelentősebb izomlázat, sőt, a nap folyaman többször megfogadom, hogy soha az életbe’ nem jövök többet a Juliai-Alpokba.

Persze ehhez kellett egy kis hiba is, ami amugy bárkivel bármikor előfordulhat egy ilyen túrán.

A Tamar-házból jól jelzett út indul a Vrsič-hágó felé, ami aztán átvált egy vízmosás-szurdokba. Úgy ahogy vannak jelölések, de menni mindenkepp freestyle kell, mert a mederben a kövek nagyon mozognak, szélen meg nagyon omladékos a terep. A házból velünk majdnem egyszerre induló német családdal sodródunk össze. A fiú nem teljesen komplett, vagy legalábbis hiperaktív, rohan előre, mint a meszes. Egy ido utan elveszitjuk a jelzeseket, de a fiú es az apja mindig felfedezik a járható ösvényeket a meredek kanyonban. Ruby rohangal, mint a meszes, hol a vízben látom őt, hol Jananal, hol átjön hozzám. Nem nyugtat meg a tudat, hogy nagyon ugyes a sziklakon, mert cipo es zokni is van rajta, amit ő nem vesz szamitasba, s igy többet csúszkál. Szepen haladunk felfelé. Lábnyomokat velek felfedezni egy nagyon necces omladekon, de hat masok is erre jöttek, nincs mese, akkor biztos erre kell. Felerek egy párkányszerűségre, ledobom a dögnehéz hátizsákot meg a turabotokat, hogy anélkül szétnézzek, merre tovább. Lábnyomok megint, mindenfelé. Mások megcsinaltak… majdcsak összeszedem magam. Iszonyú omladékos, mar fű sincs rajta, de var rám egy kb 20 m-es traverz. Pánikszerűen kiöntöm a 1,5 l vizet a flakonokból, amik nalam vannak. Ha ezt megcsinalom, a camelbackben levo 1 l is elég lesz, csak most jobbak legyenek az eselyeim…

Harom-negy lépés utan feladom, nem talalok fogast a bakanccsal, ahova csak probalok átterhelni masik lábbal, leomlik. Visszavonulok, de innen latom, hogy Ruby epp indul felem lentebbről, ahol a többiek állnak. Atkialtok Jananak, hogy vigyazzon Rubyra, míg valahogy kikeveredek onnan. De Ruby csak jön.

Kozben a többiek utat talalnak lentebb a viz közelében, es mennek tovább. Folyton azon jar az agyam, hogy egy ilyen nehézségű szakaszt hogy a rákban nem említ meg a könyv. Ráadásul előző este a ház teraszán még beszeltem egy magyar csaladdal, akik ugyanezt az utat egy 8-9 eves forma kolyokkel járták vegig, es azt mondtak, “van egy-ket nagyobb szikla a mederben, de amugy nem veszes az út”… Egy puhany senkinek érzem magam, miközben nő bennem a pánik.

Valahogy lekeveredek az omladekos párkányról, probalom utolérni a tobbieket, mert Ruby is elől van. Közben mar mögöttünk is sokan jönnek. Utat, jelzest sehol nem latni. Egy kanyarulatban, ahol stabilabbak a kövek, eloszedem a telefont, hogy megnezzem a gps-t. Egy ilyen sziklahasadekban nem biztos, hogy pontos, de legalabb lassam, mi var fenn, es mi van körülöttünk. Pffff… A gps tök pontos. Kb. 150 m-rel mar elhagytuk a fordulot, ahol ki kellett volna keverednunk a kanyonbol. Elorekialtok, hogy a tobbiek is tudják. Ekkorra elottem az egesz csalad, Jana, es beert a kb 10 fős szloven ötye is, sőt mar be is előztek. Kiabalok fel, hogy tul sokat emelkedtunk, az ut szintben joval alattunk kanyarodik tok mas irányba. A nemet apuka valamit kommental, de nem ertem teljesen a németjét. Megallithatatlanul mennek tovább egy letörés felé, hogy majd onnan látni fogják, hol az ut. Szinte allandoan kuldik lefele a kisebb-nagyobb köveket, megis mennek egymas utan. Jana is kapaszkodik fel velük. Teljesen ketsegbe esek, mert mostanra bennem üvölt a vészcsengő, hogy nem szabad tovabb mennem. Felkiabalok Jananak, bizom benne, hogy őt meg tudom győzni. “I won’t go back, i don’t feel safe to return. There’s no way down, it’s better upwards or we call the rescue” – ő biztosabbnak érzi tovabb menni felfelé, mint visszaterni lefelele menetben a kanyonba. Par néni az ötyéből még nem előzött meg, velük is váltanék par szót, de szerintem nem is beszelnek angolul. Vállat vonnak es megindulnak a pasik után.

Döntök, de rettenetesen nyomaszto a helyzet. Nagyjabol 15, nalam elvileg gyakorlottabb alpinista ember véleményével állok szemben, teljesen egyedul. Ruby addigra mellettem, meg is fogom őt, nehogy meginduljon ujra fel Jana utan. Őmiatta tudom, hogy nem szabad feljebb mennem. Ami alattunk van, azt már ismerem, teljesíthető, hiszen valahogy feljottunk rajta. Felfelé nem tudjuk, mi jön, de hogy stabilabb nem lesz, az tuti. 1000 m magas, fuggoleges sziklafalakba fogunk ütközni, minden omlik majd, mit csinalunk majd ott? Minden lepes utan hálát adok majd, hogy Ruby “most sem csúszott le”?!

Mikor mindneki feltisztul, rámjön a sírás. Kapaszkodom Rubyba, ő meg bújik, mert erzi, hogy baj van. Egy dolog van még ott velünk szerencsere: térerő.

Felhivom Petit, szerencsem van, fel is veszi (ritka :P). Bőgök, de elhápogom, hogy mindenki vissza, mert szerintem hiba feljebb menni. Megegyezunk, hogy időnként bejelentkezem majd.

Rubyt addigra mar fogni sem kell, nem is tagit mellolem. Annyit mondok neki, “le”, es elindul visszafele. Borzasztó ugyesen talalja meg a lepestavolsagra levo sziklakat, egesz konnyen tudom őt követni. Mikor megérti, hogy felolem mostmar a vizben is mehetünk, szerintem még külön boldog is. Egyutt tapicskolunk. 🙂

Egesz jól haladok, es ahogy egyre lejjebb jutunk, kezdek megnyugodni, hogy jól döntöttem. Nem kell minden csucsot meghoditanunk. Ahogy beérek a kanyon ívébe, es lelatok a volgy felé, tisztan kirajzolodik az út. Megvan, hol vetettuk el… es mar rögtön az omladekos aljan…

Ketten jonnek fel, epp az eszrevehetetldn fordulonal tartanak. Inteni akarok nekik, de rögtön utana arra gondolok, mit fontoskodjak. Egyreszt maguktól is tudhatjak, merre megy az ut, másrészt belőlem annyit latnak, hogy lefele jövök, vagyis visszafordultam. Pedig egyik sem: szepen megindulnak ok is az uttalan kanyonban. Mostmar latom is: a ket megviselt srac a Dom Tamarból, akik szinten az ST-t csinaljak. Elozo este beszéltünk egy keveset.

Lekialtok nekik, there’s no trail here, megállnak. Par perc es leerunk hozzájuk. Elmeselem, mi volt, hogy egy csoport fenn kavirnyal, es en vagyok egyedul, aki szerint az ut odalent megy. Megnezik a gps-t, hisznek nekem.

Kicsit lejjebb ereszkedunk, aztan elesen megindulunk fel, csak mostmar a hegyoldal masik iranyaba. Es ott a jel. Egy rohadt kis piros-feher pötty a sziklán. Tökéletesen észrevehetetlen felfelé menetben. Ráírok Janara, hogy mi szerencsesen visszajöttünk a jelzett utra, es felfele tartunk. Nem kézbesíthető.

A ket sraccal innen egyutt megyünk. Kedvesek, szerenyek, lassitanak vagy bevarnak, ha bénázok. Igy is beletelik vagy másfél órába, meg felerunk a Sleme hágóba 1815-re. Innen a Tamar-völgy szédületes. Mintha valahol a vadnyugaton lennénk. Nem sietunk tovább, majd’ egy órát is elhenyelunk a hágó arnyekos peremén. Vegyes angol-nemettel beszélünk, nem tudjak az angol szót a Schutzengelre. Igy neveztek el, amiert épp jó pillanatban csöppentem közéjük, mert azt mondjak, ők is tovabb mentek volna felfele a kanyonban.

Janaekkal tovabbra sem tudom, mi van, nem kapja meg az uzenetet. Mintha egyszer hallanék kialtast a völgyből, de talan csak képzelődöm. Egy ido multan biztos vagyok benne, hogy sokkal gyorsabban megtalálták az átkelőt a jelzett utra, mar rég továbbmentek, es talan mar az ebedjuket költik valamelyik Vrsic menedekhazban.

A Slemetől a Vrsicig rengeteg a napi turista. Az autósoknak ez egy jo lehetőség, hogy mégis kiránduljanak egy-ket oracskat ebben a lélegzetelállító diszletben. Az ösvény jol kijárt, szinte kiépített. Egy teljesen egyenes, enyhén lejtős szakaszon elseggelek. Hát inkabb itt, mint a kanyonban, ahol lejottem. 🙂

A Vrsic házak vagy nem fogadnak kutyat, vagy külső kennelbe akarják zárni őket. 1 km-re van a foglalt helyünk, elkoszonok a srácoktól, es lemegyek megnezni. A fogados nyanya egy köcsög, nem is erőltetem a dolgot Rubyval. Akkor mar kész bennem a terv, hogy lejovunk Trentaba. A házban felejtem a túrabotot, ezert még van egy visszautam, utana meg egy kis eroltetett menet vissza a Vrsic-hago tetejen levo buszmegalloba. Kozben talalkozunk Janával, most érkeztek. Tehat megsem eloztek meg. Csak annyit van időnk megbeszélni, hogy mindenki jol van, en Rubyval lejövök a völgybe, es majd holnap talalkozunk.

A busz miatt még fosok, mert 2 eve nem engedtek fel ra kutyaval. Azota vagy valtoztattak ezen, vagy csak a sofőr volt kutyabarát, mert siman felszallhatunk.

Fel ora alatt lent vagyunk a kempingben, amit az Alpe-Adriaról mar ismerek. Megy egy kis cirkusz a szabad hellyel, de végül megkapom a valoszinuleg legcsendebb kis sarkot. Innentől nem tudom. 🙂 Valahogy bekerultunk a satorba, valamikor kaptam egy uzenetet Janatol, hogy utolag belatja, igazam volt, mert vegul ők is visszafordultak, valamikor elhallgattak a szomszedban a gyerekek, valamikor elaludtunk. Szép kis nap volt. Azt hiszem, az idei tura ezt tartogatta a szamunkra, es ezzel leszünk “többek”. Életem kalandja. 🙂

ST 21. nap (Dom Tamar – Trenta)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Új írása

  1. Hát jó kis novella volt 🙂 rendesen beleéltem magamat. Azok a színek a fák a hegyek :))). De ha tudnád milyen jó itthon a napi robot hmmmm :)))

    Kedvelés

  2. Ez aztán kaland a javából Niki! 🙂 Még jó, hogy Rubyval ennyire egymásra vagytok hangolódva. 🙂 Szerencsés utat a további napokra! 🙂 Puszi 🙂

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Powered by WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: