MH 7. nap: Fel 3000-re (Eishof – Stettinerhütte)

Az Eishof barátságosan lapos kis völgyéből rövid idő alatt cikk-cakk szerpentin lesz, ahogy az ember nekiindul a 2875 m-en lévő hágónak, ami átvezet a Pfossaltalból (Val di Fossa) a Pfelderertalba, vagyis oda, ahonnan indultunk. A jó mindebben az, hogy ez a cikkcakk sokkal kevésbé farasztó, mint egy meredek kapaszkodó, és így viszonylag tempósan lehet rajta haladni.

A kapaszkodónak egyedül vágtunk neki, az egyik páros az Eishofból visszafordult, a másik pedig még aznap le akart jutni Pfeldersbe, és 7-kor elindultak, mert délutánra vihart mondott a meteo.

Érdekes egyébként, mennyivel több mindenre emlékszem az útból olyankor, mikor csak magunkban megyünk, alkalmi társaság nélkül. Több figyelem jut az ösvénynek, a völgyben zúgó pataknak, a mormotáknak, felhőknek. Megéri kipróbálni szociálisabb alkatúaknak is. 🙂

Akadt ugyan egy útitársunk, akit nagy örömmel fogadtam: az Eishofból a gazda ért utol bennünket, amint épp ment fel a hágó alatti fennsíkra a jószágait ellenőrizni. Az Eishofban még előző nap kiszúrtam 3 border collie-t, de nem kérdezősködtem, minek vannak ott. Hát terelnek. 🙂 A gazdát ketten kísérték, Jim, és egy 5 éves border lány. Tiszta border találkozó lett hirtelenjében a hegyen…

Ha nincs velem Ruby, nyilván nem kapok olyan barátságos fogadtatást, de így egész hosszan beszédbe elegyedtünk a gazdával.

És nálatok mivel terelnek a gazdák?

Hát ez volt a leglenyegretapintóbb kérdés, amit kaptam. Hogy magyarázzam el?? Hogy tudná elkepzelni egy tiroli Bergbauer, hogy a mi országunkban már nincsenek tanyák, nem divat az állattartás, a földdel vesződés, mert az emberek inkább elmennek az összeszerelő gyárakba dolgozni, és a teszkóban veszik a szlovák meg lengyel tejet és sajtot? Hogy magyarázzam el neki, hogy engem, aki visszaköltöztem falura, és túrom, kapálom a kiskertem azért az évi 30 kiló paradicsomért, megmosolyognak a menő autós, menő életet élő ismerőseim, akiket elégtétellel tölt el, hogy megvehetik maguknak a vesződésmentes életmódot?

Mindegy. Meséltem a pulirol meg a komondorról, Brigiről, aki a faluban egyedüliként tart teheneket, meg a magyar ipari állattartásról és monokultúrás növénytermesztésről. A gazda aztán lekanyarodott az útról, nem is látta, hogy idővel, a platóra felérve utánaindultam. Nem kellett a szememmel sokáig keresni, mert a fülem azonnal tudta, merre tálalom. A hátizsákjában sót vitt a teheneinek, akik nagy kolompolva mind köré gyűltek, egy kupacba összegyűlve azon a hatalmas, füves pusztán.

Egy ideig azon tűnődtem, hogy a fenében lehet egy turistaút annyira kiépített, olyan szépen kikövezett, mint a 24-es út az Eisjöchl alatt… de elvégre is ez egy régi Militärweg, talán még abból az időből származik ez a luxus.

Aztán meglett ám a modern kori magyarázat is, a kis bobcat, hiszen Dél-Tirol mégiscsak főként a turizmusból él.

Innen már nem volt messze a “teteje”, még egy hosszabb szerpentin állt előttünk, de legalább tucatszor megálltam rajta. Az egész Meraner Höhenweg legszebb részén jártunk, eszméletlen volt a látvány.

A hágó alatt nincs 100 méterre sem a Stettiner Hütte, ami most csak tiszteletből viseli a hütte nevet, hiszen valójában csak egy konténertábor. A valódi hüttét 2014-ben elvitte egy lavina.

A rákövetkező években nem is lehetett itt fenn aludni, aztan megépült a főkonténer a konyhának és a személyzetnek, tavaly berendeztek egy sátortábort a turistáknak, idén pedig megérkeztek a fakonteneres szobák, amelyek egyikében mi is aludtunk aznap.

És hogy örültem én ennek a menedéknek, mikor nem is sokára megérkezett a Gewitter, és nemcsak csapkodott össze-vissza, de még jeget is hozott? 🙂

A kantinban aztán, a vihar által foglyul ejtve összeismerkedtem szobatársammal, Lucával. Luca a Tiroler Höhenweget járta, élete első szóló útját 12 napon keresztül, hüttéről hüttére a tiroli Alpokban. Civilben az Európai Űrügynökségnek dolgozik, műholdas adatokat gyűjt és kódol, amiből aztán a kutatók megállapíthatják például, hogy az Antarktisz valójában nemcsak fentről, hanem egy eddig ismeretlen, meleg tengeri áramlás miatt rohamos mértékben alulról is olvad.

Lucával megegyeztünk, hogy felkelünk napkeltére, mert 3000 m magasan azért az mégiscsak egy kuriózum. Hát nem volt szerencsénk, az eső késő éjjelig kitartott, hajnalban pedig még minden tiszta felhős volt. Azért mi Rubyval hógolyóztunk egyet, ha már ott voltunk. 🙂

Meg hát kutyának fürdeni 6 °C-ban is ér…

Aztán lassan összepakoltunk, pecsételtem egyet Ruba útlevelébe, aztán megindultunk lefelé.

Jó volt az időzítés, elkaptuk a postát! 😉

Ez a csomagküldő Seilbahn egész Dél-Tirolban nagyon népszerű – a Montferthofnál is mutattam már, azt hiszem. De itt azért mégiscsak 1250 m szintre volt lenn a start… a tepsiben meg csak úgy behányva a wc-papir, kaja, egyebek… a Stettiner Hütte DPD-je azért egy kuriózum, azt meg kell hagyni.

De hopp, hiszen már átcsúsztunk az utolsó, tulajdonképpen bónusz napba… akkor majd innen folytatom…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Powered by WordPress.com. , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt kedveli: