Hol is hagytam abba… A 70 eurós hotelszobát meghagytuk másnak, még előző nap tovább mentünk, és hasznát vettük a sátornak egy csendes kis fennsíkon. Az éjjeli esőnek nem annyira örültem, mert Rubynak nem tudom még elmagyarázni, hogy ha hozzányomja a belső hálót a külső héjnak, akkor előbb-utóbb ott bejön egy kis víz, de szerencsére nem volt nagy eső. (Az majd csak később jön, és elég félelmetes. :))

Nincs hivatalos infóm róla, az olaszoknál mi az álláspont a vadkempeléssel kapcsolatban. Reggel elhaladt egy erdészeti terepjáró felénk, és a ranger csak mosolygott meg integetett. Gondolom akkor szabad. 

Reggeli, szárogatas és összerámolás után nagy reményekkel vettük a Doberdói-tó felé az irányt, mert összesen saccra 3 deci vizünk maradt. Ez állítólag természetvédelmi terület, egyben ritka példája annak, amikor egy tónak nincs felszíni, csak föld alatti befolyása. Hiába na, karsztvidék. Azért a Lago di Doberdo-tól többet vártam. A természetvédelem pedig itt szerintem a szúnyogokig terjed. 

A 20 milliárd szúnyogra tekintettel vizet inkább a félórára lévő faluban szereztünk, és a tó feletti menedékház felé indultunk. 

Az első világháborúban ezt a területet a vallónok védték nagy sikerrel a monarchia seregeitől. Pozíciója miatt a most menedékházként működő épület és a mögötte lévő, sziklába vájt járatok jól védhető megfigyelőpontok voltak. (Mint menedékház a hely természetesen zárva volt.)

A Casánál találkoztunk az első igazi thru-hikerekkel, egy osztrák srác és újdonsült felesége épp a Trail-en töltik mézesheteiket. 🙂 Profi cuccuk volt, és nagyon könnyű. Ekkor kezdtem érlelni magamban a hátizsákom könnyítésének lehetséges módjait. 20 kilóval a hátamon őszre se járjuk meg a 700 km-t, pedig állítólag innen jönnek csak a legszebb részek… Érdekes, hogy egy órával később egy koblenzi fickóval is találkoztam, aki épp az utolsó szakaszt tolja, és ő is ezt állította. Motiváció, illetve szállás- és vadkemp-tippek tekintetében is nagyon jók az ilyen találkozások, csak lehetnének gyakoribbak.

A Casától egy hosszú, forró és unalmas, de legalább erdei(bb jellegű) úton átsétáltunk a St. Michele-hegyre, ami egy titkos fegyverraktár volt az I. világháborúban. A hatalmas kijáratokat, ahonnan a muníciót szükség esetén előrántották, annyira tudták álcázni, hogy a felderítő repülőgépekről sem lehetett őket észrevenni.

A kép nem adja olyan jól vissza, de a St Michele-ről már jól látszottak az Alpok. 

És el sem hittem: a végére vadszedres… ebben már otthonosan közlekedünk…

S a célvonal: az Isonzó. 

Innen már csak 10 perc volt a B&B, ahol az osztrák párocska ajánlására megszálltam. (Majdnem nem, de Ruby olyan tehetségesen terült ki az ajtó előtt, hogy megkaptuk a szobát. 🙂

A tulaj nagyon rendes, bár nem beszél semmilyen nyelven, így kicsit nehezen értettük meg egymást. Még a közeli Decathlonba is elvitt, mert az elmúlt napokban 2, azaz kettő számot nőtt a lábam, és a bakancsban már alig tudtam járni. Utóda egy Asics trailrunner lesz. Nem akarok több esti vízhólyagvarrogatást!!!

Bónusz videó a Casa Cadorna barlangrendszéreről. Szóljatok, ha megy, mert én csak egy gyanús ikont làtok, és ha nem lejátszható, többet itt nem szenvedek ilyennel.